Olvasmány: Zsolt 108,1–7

A dúdoló ember állandóan együtt van azzal, akiről és akinek énekel.

„Dávid zsoltáréneke.
Kész a szívem, Istenem, arra, hogy énekeljek és zengedezzek lelkesen!
Ébredj, lant és hárfa, hadd ébresszem a hajnalt!
Magasztallak, URam, a népek közt, zsoltárt zengek rólad a nemzetek közt.
Mert szereteted az égig ér, hűséged a magas fellegekig.
Magasztaljanak a mennyben, Istenem, dicsőítsenek az egész földön!
Segítsen jobbod, és hallgass meg minket, hogy megmenekülhessenek kedveltjeid!”

Magyarázat

Bizony jó dolog hálatelt szívvel ébredni. Dávid király uralkodóként sok mindent megengedhetett magának, nem kellett szűkölködnie, szolgák serege leste minden óhaját, ő valóban ébredhetett így. De lehet erre okunk ma a XXI. század magyar valóságában?
Dávid király sem volt mindig király. Pásztorfiúként ismerjük meg a Bibliánkból, aki Istentől jövő felkenetése ellenére is évtizedekig türelemmel és alázattal várt. Többször törtek az életére, üldözték. Még saját házában is felkeltek ellene. Meg kellett élnie tragédiákat. Ezek után is annyira gondtalannak tartjuk az életét? Mégis képes Istent dicsőíteni az első gondolatával ébredéskor.
Ezért állítom: sok múlik a hozzáálláson. Élhetünk úgy, hogy az élet borús oldalát vesszük csak észre, és elmegyünk a jó mellett. De élhetünk úgy, hogy alapvetően a jót látjuk meg. Ez nem „hurrá optimizmus” vagy a „pozitív gondolkodás” gyakorlása. Hanem egy ténynek a tudatos megélése: történjen bármi is az istenfélővel, tudja, hogy Isten nem hagyja el, és tudja – ha megmagyarázni nem is –, minden a javára van. Senki és semmi nem választhatja el Isten szerelmétől.
Ez hálára indítja még a szomorú szívet is, mert továbblát a tényeken, és látja a láthatatlant.

(Horváth Zsolt )