Olvasmány: 2Pt 3,10–13

Hazafele tartó zarándokok vagyunk.

„De el fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint a tolvaj, amikor az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a föld és a rajta levő alkotások is megégnek. Mivel pedig mindezek így felbomlanak, milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek, akik várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor majd az egek lángolva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak! De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyben igazság lakik.

Magyarázat

Péter olyan keresztényeknek írt, akik várták és siettették az Isten napjának eljövetelét (12. v.). Ma nem minden hívő érzi ilyen fontosnak, hogy az Úr Jézus siessen a visszajövetelével és a „rendcsinálással”. Gyanús, hogy azért nem tudjuk mindig őszintén kimondani, hogy „jövel, Uram, Jézus, hamar”, mert „puhák” vagyunk, és valamihez ebben a világban jobban ragaszkodunk, mint Krisztushoz. Pedig ő egy olyan új teremtést ígér, ahol nem lesz bűn, hanem Isten lesz minden mindenekben. Vagy lehet, hogy éppen az új eget és földet betöltő színtiszta igazság az, amivel nem merünk még szembenézni?
Ha teljes szívvel Krisztushoz fordulunk, és hozzá ragaszkodunk, akkor egyrészt igyekszünk megtisztítani magunkat az ő vére által, hogy örömöt okozzunk neki, másrészt érezni fogjuk, hogy ez a világ kitaszít bennünket, ahogyan kitaszította őt is. Ez még jobban hozzá fog bennünket űzni, s vágyni fogunk az ő visszajövetelére, illetve az általa ígért új égre és új földre.
De lehet, hogy már itt tartasz, és várod, hogy Isten újjáteremtse ezt az elferdült világot. Boldog vagy, győztél a halál felett: nem félsz attól, hogy Isten hazahív, mert nemcsak szavaidban, hanem a szívedben is az eljövendő világot tekinted a hazádnak.

(Nemeshegyi-Horváth György)