Jn 12,27–43

Az emberek magasztalása vagy becsmérlése mindig váltakozó. Ezért érdemes Isten megbecsülését keresni.

„Most megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől az órától engem? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! Erre hang hallatszott az égből: Már megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem. A sokaság pedig, amely ott állt, és hallotta, azt mondta, hogy mennydörgés volt; mások azonban így szóltak: Angyal beszélt vele. Jézus megszólalt: Nem énértem hallatszott ez a hang, hanem tiértetek. Most megy végbe az ítélet e világ felett, most vettetik ki e világ fejedelme. Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket. Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fog meghalni.
A sokaság megkérdezte tőle: Mi azt hallottuk a törvényből, hogy a Krisztus örökre megmarad: akkor hogyan mondhatod, hogy fel kell emeltetnie az Emberfiának? Ki ez az Emberfia? Jézus ezt mondta nekik: Még egy kis ideig közöttetek van a világosság. Addig járjatok a világosságban, amíg nálatok van, hogy a sötétség hatalmába ne kerítsen titeket; mert aki a sötétségben jár, nem tudja, hová megy. Amíg nálatok van a világosság, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek! Ezeket mondta Jézus, majd elment és elrejtőzött előlük.
Noha ennyi jelt tett előttük, mégsem hittek benne, hogy beteljesedjék Ézsaiás próféta szava, amely így hangzik: »Uram, ki hitt a mi beszédünknek, és az Úr karjának ereje ki előtt lett nyilvánvalóvá?« Azért nem tudtak hinni, mert Ézsaiás ezt is mondta: »Megvakította a szemüket, és megkeményítette a szívüket, hogy szemükkel ne lássanak és szívükkel ne értsenek, hogy meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket.« Ezeket mondta Ézsaiás, mert látta az ő dicsőségét, és őróla szólt. Jóllehet a vezetők közül is sokan hittek benne, mégsem vallották meg ezt a farizeusok miatt, nehogy kizárják őket a zsinagógából; mert többre becsülték az emberektől nyert dicsőséget, mint az Isten dicsőségét.

Gondolatok az igéről

Sokféle függőségben élünk, amelyek között az egyik legerősebb kényszert a mások elismerésének a vágya jelenti. Szeretjük, ha megdicsérik a megjelenésünket, elismerik a tudásunkat, jutalmazzák a munkánkat. Olykor nem könnyű beismerni, hogy mennyire sokat jelent nekünk a másoktól jövő dicséret. Még ennél is nehezebb annak a meglátása, hogy egy-egy tettünket csupán az elismerő szavak, a környezetünktől jövő dicséret bezsebelése miatt kezdjük el és visszük végig.
Javaslok egy tesztet. Ha használod az internetes közösségi csatornákat, figyeld meg, hányszor ellenőrzöd a rólad szóló, általad közzétett bejegyzések népszerűségét, kedveléseit!
Mindez önmagában még nem gond. Hiszen szükségünk van a másoktól jövő visszajelzésekre, megerősítésekre. Amikor azonban attól függ lelkünk jó érzése, hogy mi a véleménye rólunk másoknak, komoly csapdába kerülünk. Hívő emberként sokszor találkozhatunk az emberi elvárások és értékrendek Isten tanításával szembeni ellentéteivel. Mit tegyünk ilyenkor? Kinek a tetszésére legyünk? Neked mi ér többet: az emberek vagy Isten dicsősége?

(Hajnal Zoltán)